A párizsi klímacsúcs előkészületeit taglalva arról már ejtettünk szót, hogy az üzleti világ és a politikai döntéshozók egymásra utaltsága teljesen nyilvánvaló. Van még azonban néhány fontos kérdés, amiről muszáj beszélni, ha a nemzetközi közösség felelősségét akarjuk megérteni.

A klímaváltozás elleni küzdelem alapvetése, hogy meg kell állítani a globális átlaghőmérséklet növekedését: ha az ipari forradalom kezdetétől mérve 2 Celsius-fokkal vagy többel növekszik az átlaghőmérséklet, annak a következményei kezelhetetlenné válnak az emberiség számára. Ebben a kutatások nagyjából egységesek, azaz az ENSZ ezt a célszámot tűzte ki, a világszervezet minden egyes tagjától azt várja, hogy a hőmérséklet növekedését okozó káros anyagok kibocsátásnak csökkentésével járuljon hozzá ennek a célnak az eléréséhez.

Eddig viszonylag egyszerű a történet. A bonyodalom ott kezdődik, hogy melyik térség, melyik ország mennyiben felelős, és hogy milyen mértékben kell hozzájárulnia vállalásaival a klímaváltozás káros hatásainak csökkentéséhez. Itt ugye fontos megjegyezni, hogy a világszervezet tevékenységének korlátot szab, hogy a tagjait nem tudja kötelezni, a klímát érintő kérdésekben igazán szankcionálni sem tud. Marad tehát az, hogy az államok saját maguk licitálnak, mindenki saját belátása szerint. Európa egyébként kifejezetten élharcosnak számít. Jelenleg az a helyzet, hogy bár a tudás megvan, léteznek az eszközök, az államok egyelőre nem vetettek be olyan ambiciózus vállalásokat, amelyek szükségesek lennének a valódi eredményekhez. A párizsi klímacsúcs ehhez adhat talán motivációt, hogy az országok valamivel bátrabban és felelősebben álljanak hozzá a klíma védelméhez.

És hogy kik diktálják a tempót? A válasz nem különösebben meglepő. A legnagyobb kibocsátó ország Kína, utána az Egyesült Államok, majd India következik a harmadik helyen. A World Resources Institute adataiból jól látszik, hogy az első 10-ben egyrészt a fejlett országok szerepelnek, mellettük pedig jönnek fel szépen a fejlődő gazdaságok is.

Jelenleg úgy állunk, hogy az Egyesült Államok és Kína tavaly novemberi megállapodásukban vállalták, hogy 2025-től behajtják a fejüket, az persze kérdés, hogy megfelelő-e ennek a mértéke. India még kéreti magát, de közben Kínával együtt nyomást próbál gyakorolni a fejlett országokra. A vállalásokon túl azt is várják, hogy a fejlődő országok, amelyek közül már sok most is küzd a klímaváltozás hatásaival (pl. szélsőséges időjárási jelenségek), részesüljenek jelentős anyagi támogatásban. Az érvük logikus, az iparosodott országok azok, amelyek a légköri szennyezés legnagyobb részéről tehetnek, így a felelősséget vállalniuk kell nemcsak a kibocsátás csökkentésében, hanem a megváltozott éghajlati körülményekhez való alkalmazkodásban is.

via WRI, DW